A hivatalos program 1989. augusztus 19-én, 14.00 órakor kezdodött, nemzetközi sajtótájékoztatóval, a Lövér Szálló teraszán. Ezen a szervezok részérol Filep Mária, Magas László Mészáros Ferenc, Nagy László, Szentkirályi Zsolt, és, vendégként Szigeti Dezso országgyulési képviselo vett részt. A tájékoztató magyar, német és angol nyelven folyt. Népes nemzetközi újságíró-gárda figyelte az elhangzottakat. A teljes magyar hírközlés nevében Abinéri Ottó, a „Határor” újságírója és Soproni Horváth Lajos, a Magyar Hírlap tudósítója jelent meg. Mivel a Pozsgay Imrét képviselo Vass László késve érkezett, továbbá a sok kérdés és a két idegen nyelvre történo fordítás miatt a tájékoztató elhúzódott, a résztvevok a tervezett 15.00 órára nem érkeztek meg a határra. A sajtótájékoztató vége felé járhattunk, amikor 14.57 perckor megtörtént az áttörés.

Az e sorok írója által felvezetett, újságírókat szállító autóbusz 15.30–15.40 körül ért a határra, amelyet mintegy száz méternyire tudtunk csak megközelíteni, mert az Ausztriából érkezo várt, és a kukoricásból özönlo nem várt vendégeinktol mozogni sem lehetett! A program szerint, a határra busszal érkezo delegáció a határt gyalogosan átlépve Margitbánya foterére ment volna, ahol Andreas Waha polgármester és Csóka Pál készült a delegáció fogadására, a helyi fúvószenekarral. Ezt követoen együtt mentünk volna vissza a határra, majd Sopronpusztára, a Piknik helyszínére, ahova a hivatalos programot terveztük. Ez teljesen lehetetlen volt, a határon maga az oskáosz uralkodott. Ekkora tömeget ott egyszeruen nem lehetett irányítani, de erre felkészülni sem lehetett, hiszen senki nem számolt ekkora érdeklodéssel.

A zurzavart növelte az a váratlan esemény, ami mindent felborított, és amire az akkor legközelebbrol érintett Bella Árpád alezredes, az ideiglenes határátkelo helyszíni parancsnoka így emlékezik: „Amikor megérkeztek az osztrák kollégák, Johann Göltl barátommal megbeszéltem a delegációk átléptetésének általunk tervezett rendjét. Beszélgettünk és vártunk. A 15.00 órára tervezett érkezés elott néhány perccel a mintegy százméteres távolságra belátható útszakaszon feltunt egy nagy gyalogoscsapat, akikrol közelebb érve kiderült, hogy bizony nem delegáció, hanem vélhetoen egy NDK-s csoport. Elébük mentem a kapu elé, hamar kiderült, hogy Ausztriába kívánnak távozni. A további kérdésekre már nem adtak lehetoséget, a kapuszárnyakat benyomva gyorsvonatként száguldottak át, óriási felfordulást okozva. Azt kell hogy mondjam, az NDK-s állampolgárok megjelenése annyira volt váratlan, mint amennyire nem. Hiszen a nagy problémánk az volt, hogy a 17-i táviratban jelzett tömeg felbukkan-e a rendezvényen, vagy sem. Ha a határozott cáfolat ellenére mégis ideérkeznek, akkor az öt útlevélkezelovel a kiadott módszertani útmutató szerint megállítani, feltartóztatni nem tudjuk oket. Ha ez a tömeg kísérletet tesz, hogy átjusson, akadályoztatása esetén elégedetlenségének, érzelmi feszültségének levezetéséhez könnyen folyamodhat eroszakos cselekményekhez is. Az eroszak eroszakot szül, az pedig pánikot. És mint tudjuk, a pánik kezelhetetlen. Óhatatlanul összeütközik a fegyvertelen és a fegyveres, és mindig a fegyvertelen »húzza a rövidebbet«. Nem véletlenül írja a szakirodalom, hogy tömegmozgások esetén a rendfenntartás a tolerancia, a megértés és a párbeszéd iskolája kell, hogy legyen. Az ido bennünket igazolt, hogy amit tettünk és amit nem, vélhetoen itt és most, ezen a helyen találkozik mindannyiuk egyetértésével. Meg kell jegyeznem, nem biztos, hogy ami történt, annak így kellett történnie. Normális körülmények között nem szerencsés, ha egy szabad, demokratikus jogállamban határor alezredesek döntenek, mert akkor nem lenne rend, nem érvényesülne a jog. Természetesen 1989 augusztusában más idok jártak.”(22)

Az NDK-beli menekültek az elso hullám után csapatosan, vagy családonként, de egyesével is folyamatosan érkeztek a határátkelohöz. A felfordulásban a magyar határorök háttal Magyarország felé kezelték az osztrák útleveleket – a megegyezéstol eltéroen. A menekültek a magyar határoröket hátulról kerülgetve – néha majdnem fellökve – özönlöttek át a határon. Az osztrák vendégek, sorukra várva, udvariasan folyosót nyitva engedték a menekülteket Margitbánya irányába. Andreas Waha és Csóka Pál értesülve az eseményekrol, a határra sietett. A polgármester látva, hogy mi történt, visszasietett a községbe, és minden panziót, vendéglot felhívott és szállást, ételt, italt és telefonálási lehetoséget kért a menekültek részére, melynek költségeit a helyi önkormányzat vállalta. Telefonált a bécsi NSZK követségre, és velük egyetértésben buszokat rendelt a német állampolgárok elszállítására. A buszok Bécsbe, majd még aznap este Giessenbe szállították oket, mivel már Magyarországról érvényes NSZK útlevéllel (!) érkeztek…

A határon a szervezok úgy döntöttek, hogy – történt, ami történt – a program megy tovább, és a delegációval ok is útjukat vették Sopronpuszta felé. Ott több szervezo a rádióból értesült a hírrol, hiszen az óriási területen szinte elveszett az a mintegy harminc ember. Mobiltelefon még nem volt, CB-rádióval nem rendelkeztünk, még tábori telefon sem volt. Senki nem fogta fel, hogy itt történelem íródott. A hivatalos program részeként a védnökök nevében beszélt Walburga von Habsburg és Vass László. A Sorsközösség Tábor résztvevoi nyolc nyelven felolvasták a szervezok felhívását, beszélt Konrád György („Gondolatok a határ mentén”), valamint Klaus Lange és Vinzenz von und zu Liechtenstein a Páneurópa Unió nevében. Tokés László levelét Szabó Lukács olvasta fel, amelyet augusztus elején o csempészett át a határon. A hivatalos program során a rendezok folyamatosan konzultáltak egymással a pódiumon is, a terepen is. A várható következményekrol volt szó. Mivel a külföldi vendégek beszédét kellett fordítanom, az emelvényrol nem mozdulhattam el, de minden fejleményrol tudtam, mert jöttek fel a hírek, és a színpadon folytatott beszélgetéseket mi továbbítottuk a többieknek. Emlékszem, hogy megkérdeztem Konrád György véleményét arról, hogy börtönbe kerülünk-e, nem is a Piknik miatt, hanem úgy általában. Nem járunk-e úgy, mint az ’56-osok, vagy a csehek ’68-ban, vagy mint Walesáék? Szó szerint emlékszem a mondataira, azt mondta: „Úgy érzem, hogy ezúttal talán van esélyünk arra, hogy esetleg valódi változások jönnek és lehet, hogy a börtönt megússzuk!” Egy beszéd alatt, amelyet nem kellett fordítanom, megkérdezte tolem a „Die Welt” tudósítója Carl-Gustaf Ströhm, hogy mi lesz Magyarországon? Azt válaszoltam, hogy egy-két éven belül kiderül, vagy kormányra kerülünk vagy börtönbe! Ez nagyon tetszett neki, máig emlegeti.(23) Persze olyan nyugodt nem voltam, ahogy ezt neki mutattam.

Senki nem tudta, mi lesz a határon történtek folytatása. Mindenesetre a Határorség magas rangú illetékese még aznap délután közölte Magas Lászlóval, hogy: „Nem errol volt szó, ennek biztos lesz még folytatása!” – bíztatva ezzel mindannyiunkat. Aki viszont tényleg megnyugtatott bennünket, az Vass László volt, aki nem veszítette el lélekjelenlétét. Pedig a rendezvényen, mint Pozsgay Imre államminiszter titkárságának vezetoje, miniszterhelyettesi rangban a legmagasabb köztisztviseloként vett részt. Azonnal konzultált a határorökkel és biztosított arról, hogy minden késobbi megtorlástól megvédenek minket. Megadta Pozsgay Imre titkos számát, saját névjegyét is szétosztotta, sot röviden beszédében is utalt a határon történtekre.

Ezzel a rendezvény az eredeti program szerint folyt tovább, Vass László részvételével, aki szinte cinkosságot vállalt velünk. A népünnepély több ezer vendége, fütyülve a háttérben folyó vitákra – melyekrol nem is nagyon vett tudomást – jókedvuen piknikezett. Fozték a gulyást, sütötték a kolbászt, szalonnát, volt sör, fröccs, minden, amit szem-száj megkívánhat, miközben kilométer hosszan bontották a drótot, komolyan véve „Bontsd és vidd” jelszavunkat. Egészen addig, míg le nem szakadt az ég. A Pikniket, ami valószínuleg hajnalig eltartott volna, az égi karhatalom, a mennydörgés és a suru zápor verte szét. Gyorsan kocsiba szálltam és hazaindultam. Akkor vettem észre, hogy a kohidai fegyházig vezeto úton elhagyott DDR felségjelu Trabantok és Wartburgok tömege parkolt. Ezekért a tulajdonosaik már nem jöttek vissza.

Másnap a Lövér Szállóban ebéden találkoztak a vendégek és a szervezok. Itt fogalmazódott meg eloször, ifj. Fasang Árpád részérol, hogy „…augusztus 19-én Sopronpusztán történelmet írtak.” A következményekkel azonban senki nem volt tisztában. Talán a Határorség tisztje többet tudott, aki mellé taktikai okokból ültem, hogy kikérdezhessem. Arra a kérdésemre, hogy mi lesz velük, azt válaszolta, hogy „…majd telexen Budapestrol kapunk egy fadugós fegyelmit, amit eldugunk egy fiókban!” Megtudtam, hogy a fadugós fegyelmi olyan, ami van, de nincs, mint a fadugós gyakorló gránát. Az is van, de az sem robban! A délután késve érkezo Adam Michnik is érezte, hogy nagy dolog történt. Sajnálta, hogy nem elozo nap jött és addig nem tágított, amíg ereklyeként Rumpf Jánosné piknikes trikóját el nem kunyerálta!

A nyugati sajtó ontotta a híreket, a helyszínen meg sem jelent magyar sajtó másodkézbol tudósított. Nevetséges, de a Népszabadság bonni tudósítójára hivatkozva írt a Piknikrol. A lap augusztus 21-én, harmadik oldalán, összeállításban számolt be a történtekrol. A terjedelem kétharmadát a bonni tudósító töltötte ki: „...helyszíni nyugatnémet beszámolók szerint a Páneurópai Piknik elnevezésu találkozó alkalmából szombaton Sopron mellett megnyitották a határ egy szakaszát, hogy a rendezvényre érkezo osztrák és más vendégeket zavartalanul fogadni tudják. Ezt használta ki több száz, a helyszínen várakozó NDK-állampolgár…”(24) A gyori TV-híradó stábja, mint abban az évben általában minden ellenzéki megmozdulásról, errol is lekésett. Négy óra után estek be, öt perc alatt felvettek pár képet és távoztak. A TV-híradóban csak egy villanásra lehetett a tömeget látni, valamint egy halk mondatot hallani Walburga von Habsburg beszédébol. Nem volt túl informatív a tudósítás.

Voltak azonban ellenkezo tapasztalataink is. A sajtó segítségével sikerült felhívni a figyelmet érdekes eseményekre a Piknik után. Pár nappal augusztus 19. után, a nagycenki elágazásnál a határorök – fegyveres munkásoröket is bevonva – visszafordították a DDR felségjelu autókat. Kópháza térségében aludni nem lehetett éjjel a puskaropogástól. Pozsgay Imre K-telefonszámát ekkor hasznosítottuk. Az o segítségével sikerült a Panoráma stábját Kalmár György vezetésével Sopronba csábítani, akik 24 perces, hiteles tudósítást adtak le a televízióban a Sopron környéki állapotokról. Feltehetoleg ennek hatására, a munkásoröket visszahívták. Korrekt híradást olvashattunk a Magyar Hírlapban,(25) a Soproni Hírlapban,(26) az Ötlet ’89-ben.(27) De mi folyhatott a háttérben?

Erre sajnos még nem tudjuk a választ. Pedig ennek tisztázására rendezett konferenciát a „Páneurópai Piknik ’89 Alapítvány”, a tizedik évfordulón, a Pannonia Med Hotelben, 1999. augusztus 18-19-én.(28) A konferencia mottójául Thomas Sowell idézetet választottunk: „A teljes igazságot kétféleképpen lehet elmondani. Névtelenül, vagy utólag.” Ennek ellenére nem derült ki egyértelmuen, hogy milyen mértékben volt nemzetközi egyeztetés akár keleti, akár nyugati irányban. Ismert volt-e a németek áttörési szándéka a magyar hatóságok elott? Mi lett volna, ha megbomlik az egyensúly a hatalomban az ortodox kommunista szárny javára? Mi lett volna, ha a Gorbacsov elleni puccs két évvel korábban, 1989 augusztusában következik be? Lehetne a kérdéseket tovább sorolni, mert gyakran ellentmondó válaszokat kapunk az akkori illetékesektol. Hallottuk, hogy Németh Miklós 1989 tavaszán „virágnyelven” Moszkvában Gorbacsovval megbeszélte a tervezett magyarországi változásokat.

Az is elhangzott, hogy a politikai vezetés tudatosan támogatta Pozsgay Imrét és a Pikniket, amely számukra teszt volt. Kíváncsiak voltak arra, hogy milyen módon reagál Berlin, Prága, Bukarest és Moszkva?(29) De mi lett volna a szervezokkel, ha a „baráti országok” nem megfeleloen reagáltak volna? Ha teszt volt, miért éppen Bella Árpádnak felejtettek el szólni, pedig egyedül az o katonáinál volt éles loszer? Ha lonek, akkor most „…nem emlékhely, hanem kegyhely lenne a határon” (idézet Bella Árpádtól), nem Magyarország dicsoségére, hanem szégyenére. A legmagasabb rangú soproni parancsnok szerint „…nem ez volt megbeszélve”. Tehát o nem örült az áttörésnek, nyilván inkább megakadályozta volna. Fonökei is így gondolkozhattak? Valószínuleg, mert karhatalmi század volt készenlétben fegyverhasználat, gumibot és egyéb technikák alkalmazására készen.(30) Viszont ezzel egyidejuleg az országos parancsnok kiadta, hogy egy kilométeres körzetben nem tartózkodhat egyenruhás katona, mivel ez egy civil rendezvény.(31) Így nehéz tiltott határátlépést meghiúsítani!

Ha a Piknik teszt volt és nem volt reakció az elobb említett fovárosokból, akkor miért kellett lövöldözni? Miért kellett meghalnia Kurt-Werner Schulz-nak?(32) Miért kerülhetett sor a „kópházi és a sopronpusztai csatára”, augusztus 23-án? Ki mozgósította a Munkásorséget? Helyi túlkapás volt ez, vagy a központi hatalmi harc eleme? Vagy csak Honeckert kellett nyugtatgatni? Hiszen figyelt itt mindenki mindent. A Stasi berlini delegációja július végén szemlét tartott a Piknik szóba jöheto helyszíneinek térségében. Igaz, ezt csak tíz év után tudtuk meg. Ha minden a tervezett szerint zajlott a határon augusztus 19-e délutánján, miért indult eljárás Bella Árpád ellen? Ha az eljárás elindult, miért nem fejezték be? Még mindig tart? Mintha a központi akarat nem mindig jutott volna el a címzettekhez. Óvatosságból nem adhatták írásba, vagy útközben elkallódtak az utasítások? Vagy csak arról volt szó, hogy a bizonytalan szituációban a középkáderek is óvatosságból kettos életet éltek? Persze mit lehetett tolük várni akkor, amikor a szóbeli és így nyomot nem hagyó utasítások ellentétben voltak a korábban kiadott, de még érvényben lévo parancsokkal?

Pedig a magyar kormánynak határozott elképzelései voltak a menekültkérdéssel kapcsolatban, már a Piknik elott. Alexander Arnot, az NSZK nagykövete 1989. augusztus 4-én találkozót kért Horváth István belügyminisztertol, ahol tájékoztatást kért a magyar fél szándékairól.(33) Itt a belügyminiszter írásos választ ígért, amelyet Pallagi miniszterhelyettes készített és juttatott el a nagykövetnek még a Piknik elott.(34) Ez konkrét idopontokat tartalmaz a menekültstátusz elbírálási lehetoségérol. A Genfi Menekültügyi Egyezmény értelmében 1989. október elején állították volna fel a befogadó állomásokat. Ehhez szükséges volt még a vonatkozó nemzetközi szerzodések felülvizsgálata is. Azt azért a válasz megjegyzi, hogy „…hazánk nem kíván a kelet-európai menekültek kivezeto csatornájává lenni.”

Idoközben a legfobb ügyész helyettese 1989. augusztus 8-án átiratában iránymutatást adott a megyei ügyészeknek, hogy a határon elfogott menekülok esetében, ha a „buncselekményt” nyomós ok miatt követték el, akkor a nyomozást megrovás alkalmazásával meg kell tagadni. A már megkezdett nyomozásokat meg kell szüntetni.(35) A „nyomós ok” egyébként kiváló kibúvó! Két nappal késobb a Legfobb Ügyészség Államellenes Ügyek Osztálya ezzel kapcsolatban szintén átiratot intézett a megyékhez, melyben közlik, hogy az iránymutatásban foglaltakkal a Belügyminisztérium és a Külügyminisztérium is egyetért, valamint azt, hogy a genfi Menekültügyi Egyezmény kihirdetésére eloreláthatólag október 1-én kerül sor. (36) Akkortól lép teljes hatályba a menekültek jogállásáról szóló jogszabály. A ki- és bevándorlásról, valamint az útlevélrol szóló törvények a tervek szerint 1990. január 1. napján léptek volna életbe.

Több irányú nyomás nehezedett a kormányra. Kevesen tudják, hogy augusztus utolsó napjaiban Lezsák Sándor – teljes titoktartást kérve – Sopronban járt Magas Lászlónál. Alakulóban volt egy terv a német menekültek tömeges Sopronba szállításáról, és Lezsák alkalmas helyszín keresésében kért segítséget. Nyilvánvalóan erre az akcióra reagált Horváth István belügyminiszter a Magyar Nemzetben szeptember 5-én. Autóbusszal történo szállításhoz a brennbergi futballpályát és a fertorákosi kofejto parkolóját, a vonattal történo szállításhoz a kópházi vasútállomást választották ki. Ezektol a helyektol a határ csupán néhány száz méternyire van. Végül erre az akcióra nem került sor, de nyilván az ilyen tervek is siettették a kormány döntését, ahogy a Piknik maga is. Nehéz eldönteni, hogy a Piknik és az 1989. szeptember 11-i kormánydöntés között eltelt ido sok, vagy kevés? Bár utólag mindenki nagyon okos és visszamenoleg rendkívül informált. Ennek ellenére jó lenne tudni, hogy valójában ki mit tudott? Tudott-e egyáltalán valaki valami biztosat? Ki milyen utasításokat kapott és honnan? Kit honnan biztattak és mivel? Gyanítom, hogy a történelmünkbol ismert típusú tanácsokat kapta mindenki, János esztergomi érsekkel szólván: „A királynét meggyilkolni nem kell félnetek jó lesz ha mind beléegyeznek én nem ellenzem.” Bizonyos szint alatt, csak ilyen értelmu információkat lehetett kapni. De hol volt a szint, amely felett mindenrol tudtak? Hány forgatókönyv volt? Nekünk csak egy. A kormánynak valószínuleg több is, mindegyik a rájuk nézve kedvezonek remélt végkifejletek lehetoségével! Félo, hogy a válaszokat hosszú évek elteltével kaphatjuk meg, hiszen a még egyáltalán fellelheto dokumentumokat zárolták. Ezektol a zárolt anyagoktól nem szenzációt várok, nem terhelo bizonyítékokat valakikre nézve. Csupán a tényeket, hogy okuljunk belole mi is, de foleg az utánunk következo generációk. Nem célja senkinek, hogy a tények birtokában az érdemháborút gerjessze, szembeállítsa az akkori politikusokat a szervezokkel, katonákkal, vagy egymással. Ez nem lehet cél, hiszen 1989 nyara egy olyan ritka s ezért igen értékes pillanata volt a magyar történelemnek, amikor egy ügyben – legalább tetteiben, ha gondolataiban nem is teljesen –, együttmuködött a politikai vezetés, a karhatalom és az ellenzék. Ráadásul nagyrészt mások, a németek érdekében.

A Páneurópai Piknik és a szeptember 11-i kormánydöntés nélkül is átrajzolódott volna Európa térképe. Lehet, hogy késobb, talán másképp, esetleg véresebben! Örüljünk együtt annak, hogy „gyanútlan felforgatóként” bár, de mi is részesei voltunk az átalakulás egy fontos epizódjának. Jó lenne azonban ismerni a valódi mozgatórugókat, a színfalak mögött történteket. Ha majdan az archívumok megnyílnak, az akkori történészek eldönthetik, hogy egy ügyesen felépített „bizánci” megoldásról volt szó, vagy magyaros „kontármunkáról”. Lehet, hogy az igazság a ketto között van?